A tanév végére nagyon elfáradtam. Egész évben nagyon sokat dolgoztam, a végén már csak arra koncentráltam, hogy kibírjam a végéig, vagyis majdnem a végéig.

Hogy bírjam, mindig csak a következő feladatomra koncentráltam, és pipálgattam magamban az eseményeket. A folyóson csak magam elé nézve közlekedtem, nem voltam nyitott a befogadásra. Egy ilyen csőlátással való közlekedésem során szólított meg Katalin óvó néni, akit az olvasóim feltehetően már ismernek, korábban is írtam cikket róla.

Katalin Rumeau

Valamit mesélni kezdett a kiscsoportosok éves munkáiról. Természetesen az időhiányom és meggyőződésem ellenére megálltam egy kis interdiszciplináris eszmecserére. Amint nézegettem kezdetben a műveket, amik a beszélgetés előrehaladtával remekművekké avanzsáltak, csak ámultam-bámultam kollégám zsenialitásán (kitartásán, igényességén, fáradhatatlanságán, tökéletességre törekvő képességén). Bár azonnal tudtam, hogy ez a kis szösszenet a blogom oldalára, az olvasóim szeme elé kívánkozik, nem volt erőm/időm előkapni a telefonomat, hogy megörökítsem a munkákat. Néhány nappal később, mikor már a tengerparton relaxáltam, az első óvatlan pillanatban, mikor beengedtem gondolatörvényembe egy kis munkát, rádöbbentem, hogy hiba volt elengedni, és nem dokumentálni a témát. Hiba lenne nem megmutatni, világgá kürtölni, hogy a tanítás is lehet művészet. A Budapesti Francia Iskola kiscsoportos gyermekeinek munkái fejlesztésnek elsőrangúak, a végeredmény meg remekmű. A pedagógus év végén, az ereje végén és a tűrőképessége határán, egy kis szintetizálással, hatalmas szakmai igényességgel a tananyagot remekművé változtatja. Nem azért, mert kell, nem azért, mert valami haszna származik belőle. Azért, mert ő ilyen, számára így kerek a történet. Le a kalappal, Katalin!

„Mindig szerettem a macskákat, és általában az állatokat.” (festő: Rosina Wachtmeister)

A 3 évesek munkái

1. lépés

Az év végi kiállítás

LIKE-olj, hogy értesülj az újabb cikkekről:

A helytelen ceruzafogás nem esztétikai kérdés: www.ceruzafogo.hu