Ugyan mostanában nincsen túl sok időm, de mégis belelapoztam egy könyvbe, és azóta csak ez foglalkoztat. Ilyenkor mindig úgy érzem, feltétlenül meg kell osztanom a tapasztalataimat másokkal is. És hát hol máshol oszthatnám meg ezeket, mint itt, a blogomon. Egy promócióban láttam meg a szóban forgó könyvet, és azonnal megkívántam. Ha megkívántam, meg is szereztem.

A szóban forgó kiadvány Prievara Tibor angoltanár, A 21. századi tanár című könyve. Két felsőoktatási gyógypedagógiai képzésben is részt vettem, de az soha nem fordult még elő, hogy egy pedagógiai témájú könyvet szívesen lapozgattam volna önszántamból – dög uncsi volt az összes. Minden sorukat utáltam.

És hogy miért is keltette fel az érdeklődésemet a könyv? Az író a tanarblog.hu-nak az egyik szerzője, és elég sokat hallottam Prievara Tibor egyéni nyelvtanítási stílusáról tanítványtól, szülőtől, kollégától egyaránt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet.

A könyv témája egy pedagógiai paradigmaváltás, melynek minden fontosabb mozzanatáról részletesen beszámol a szerző. Külön erőssége a változásokat kísérő lélekábrázolás. Nagyon szokatlan, hogy egy reformer ilyen nyíltan ír a megélt mindennapjairól, közte a kudarcairól is. Ez utóbbi annak a jele, hogy Tibor egy szenvedélyes tanár, akinek a munkája a hobbija is, tevékenysége teljesen leköti a figyelmét (legalább a munkára fordított idejét, de bizonyosan sokkal többet is). Személyisége játékos, és ezt a játékosságot hasznosítja a mindennapi oktatás során („gamification”). A fiatalokkal, akiket tanít, nagyon empatikus. A tanítást/tanulást egy folyamatnak tekinti. Egyszerre van benne a folyamatban, és szemléli kívülről is, korrigálva azt. Tudós tanárról beszélhetünk, mert rendszerben gondolkodik, és mert csak azok a tanárok mernek a hiányosságaikról, megélt kudarcaikról nyilatkozni, akik magabiztos tudással rendelkeznek. Munkáját valószínűleg elsősorban az önmaga szórakoztatására tökéletesíti, nem fél kísérletezni, és ezáltal hat nagyon pozitívan széles tömegekre.

Amiért konkrétan olvasni kezdtem a könyvet, az az volt, hogy a promotálásban elhangzott, hogy lesz benne szó az osztályteremben való differenciálásról, másrészt Nádori Gergely (szintén tanarblog.hu szerző) utószaváért.

A jó (és integráló) oktatás kulcsa a differenciálás, csak éppen nagyon kevesen tudják, hogy hogyan kell ezt csinálni. Mikor egy team-megbeszélés során, konkrét gyermek kapcsán felvetem a tanároknak lehetőségként, akkor lelkesen mindig egyetértenek az elvben, de a többi gyermek érdekeire hivatkozva végül visszautasítják ezt a lehetőséget.

A differenciálást általában úgy képzeljük el, hogy minden gyermek a tudásának megfelelő feladatot végez a tanórán. De a gyakorlatban nagyon nehéz ezt megvalósítani. Egyszerre kell jelen legyen egy nagy adatbank, ami minden elképzelhető tudásszinthez igazodik, és pillanatokon belül előhívhatóvá válik, másrészt a pedagógus folyamatos analizáló jelenléte, aki azonnal beavatkozik, mihelyst szükségesnek látja. Barátnőm és volt kollégám Gulyás Éva, egy németországi integráló iskolában dolgozik, sok menekült gyermek is tanul náluk. Ők például úgy hoztak létre egy használható adatbankot, hogy több iskola állt össze, és folyamatosan megosztják egymással az innovációs tevékenységük termékeit. Nem is hagyományos osztályteremben tanulnak, hanem egy nagy közös térben, ahol nincs frontális osztálymunka, mindenki a saját testreszabott feladatait végzi. Magyarországon rendszerszinten ennek még a lehetőségétől is egyelőre nagyon messze vagyunk.

Nagyon érdekes, hogy az én olvasatom szerint Prievara Tibor nem a differenciálás szándékával kezdte megreformálni az oktatás menetét, hanem az értékelés folyamatának a megváltoztatási szándéka vezette őt a tantárgyi differenciáláshoz. Először kidolgozott egy pontrendszert (értékelési rendszert), majd azt megreformálta (az adott körülményekhez adaptálta). Az értékelés megváltoztatása a tanulók jobb motiválását hivatott szolgálni, továbbá – nagyon korszerűen – nem a tudást akarta mérni, hanem az adott periódus alatti fejlődést. Közben létrehozott egy internetes adatbázist a felhasználható tartalmakkal, és arra bátorította a tanulóit, hogy arról tanuljanak, amiről csak akarnak. Szabadon kutakodjanak az Interneten, de bátran használhatják a megajánlott anyagot is. A munkának ebben a fázisában döbbent rá a szerző, hogy a tanulók nagy részének nincsen semmilyen érdeklődési köre, és hogy nem tudnak hatékonyan élni ezzel a nagy szabadsággal – erre a problémára keresett tehát választ.

Ezek a megváltozott körülmények alapjaiban változtatják meg a tanár-diák viszonyt is. A tanár nem egy felsőbbrendű pozícióban, minden titkok tudójaként van jelen, hanem szerepe az irányítás, a munkafolyamatok koordinálása, tanulótárs stb. Sokszor még az is volt az érzésem, hogy egy terapeuta szerepében tetszeleg, ami nagy érzelmi invesztíciót feltételez. Egy biztos, a változás meggyengítette a tanár tanulási folyamatok felett gyakorolt ellenőrző szerepét. Viszont Prievara Tibor a rendszer minőségellenőrzését a diákokra is bízta, folyamatosan kérdőíves felméréseken tájékozódott a diákok véleményéről. Így tehát a tanár-diák interakció a rendszer felállításában és jobbításában is folyamatosan jelen volt.

(Nem tudom, hogy tudatosan, de az egésznek olyan egzisztencialista szaga van: tapasztalaton alapuló vizsgálódás, a személyiség előtérbe állítása, és a szabadság, a szabad választás, mint központi kategória.)

Az önállóságnak ebben a folyamatban nincsen határa, a szerző odáig merészkedik, hogy a dolgozatok összeállítását is a diákokra bízza. Három alapvető hozzáállást tapasztalt a diákok részéről, amik akár egyszerre lehetnek jelen egy tanulónál: a megúszó, a perfekcionista és a felületes (ez a működés valószínűleg a figyelemzavaros gyermekekre jellemző).

Végezetül nekem, mint logopédusnak is nagyon tanulságos és sok ötletet adó volt ez a könyv. Nem utolsó sorban segíteni fog érvelni, mikor team-megbeszéléseken kell részt vennem. De ajánlom azoknak a pedagógusoknak, akik azon törik a fejüket, hogy milyen változásokat kellene tenniük egy eredményesebb oktatás érdekében, továbbá azok az innovatív pedagógusok is bátran forgathatják összehasonlításképpen, akik kíváncsiak egy kolléga megvalósult sikeres projektjére. Melegen ajánlott a könyv egyetemen oktatók számára is.

A könyv utószavát Nádori Gergely írta. Nagyon érdekes, önálló ez az írásmű, ami a tanárszerepről, a tanításról, a tanulókról, a motivációról és ezek összefüggéseiről ír. Csak néhány gondolatot emelnék ki belőle, amiket én magam is hasonlóan gondolok. Nagyon fontosak az egyedi esettanulmányok egy adott munka végeztével. Nagyon fontos megállni, önmagunk számára összefoglalni, mi is történt tulajdonképpen az adott munkafolyamatban, és ezt a gyakorlati megvalósulást más kontextusba helyezni, összevetni az elmélettel. Továbbá azt írja Nádori Gergely, hogy a jó tanítás egyik fontos eleme a bátorság. Érdekességként említem, hogy egy korábbi előadásomban, mikor a többnyelvű logopédus kompetenciáit taglaltam egy esettanulmány végeztével, én is ezt emeltem ki legfontosabb tulajdonságként. Meg is mosolyogtak érte Firenzében. Szó esik az utószóban a pedagógus mintákról is, arról, hogy ki is a jó tanár. Mikor elvégeztem a tanulmányaimat, az volt az ars poeticám, hogy én mindent máshogy fogok csinálni, mint ahogyan a tanáraim tették. Ma legalább 16 éves munkatapasztalattal a hátam mögött azon veszem észre magam, hogy a volt osztályfőnököm (matektanár) tanulási stratégiáit magyarázom a tanítványaimnak, vagy esetismertetés közben gyakran idézem felsőoktatásbeli tanáraimat, legutóbb Csapó Benőt. Azt hiszem, nekem mégis jó tanáraim voltak. Büszke vagyok arra is, hogy a kortárs ismerőseim között is több nagyszerű tanáregyéniség található.

LIKE-olj, hogy értesülj az újabb cikkekről:

A helytelen ceruzafogás nem esztétikai kérdés: www.ceruzafogo.hu