Örömmel tudatom, hogy  blogom híroldalára már 9000 ember iratkozott fel. Mindenkinek nagyon köszönöm, végtelenül boldoggá tesz (és soha nem gondoltam volna), hogy ennyien érdeklődnek a logopédia iránt – ami másoknak talán egy szakma, nekem egyben a szenvedélyem is. A kerek számot a következő írással ünnepelem.

A beszédindítással foglalkozó szakemberek biztosan egyetértenek velem abban, hogy ez a terápia nagyon sok feszültséggel jár. Ezen kívül nagyon sok előkészülést, szakértelmet és lélekjelenlétet igényel. A beszédindítás előkészítő szakaszában – ami tetszőleges hosszúságú lehet –, az ember csak a saját tapasztalatára és megérzéseire támaszkodhat. A beszéd beindultáig kevés a pozitív visszacsatolás, és sajnos legtöbbször még a beszédinduláskor sincs happy end, hanem a történet tovább folytatódik. Maga a terápia optimista szemléletet igényel, hogy a sok-sok frusztrációt, ami a terápia összes résztvevőjét érinti, kezelni tudjuk. Nyugtatgatni kell (türelemre inteni, reményt kelteni) a szülőt, bátorítani kell a gyermeket és önmagunkat is. Hinni kell a befektetett munkában és a csodában is.

Nekem olyan szerencsém volt ez idáig, hogy az összes kisgyermeket meg tudtam tanítani beszélni. Igaz, hogy nem ez a tevékenységemnek a fő profilja, de az egyre növekvő igényeknek köszönhetően egyre inkább elmélyülök benne. Azt mindenesetre elmondhatom, hogy két egyformán működő gyermeket még nem találtam, ezért a korábbi sikeres esetek módszertana nem feltétlenül alkalmazható a maga teljességében a jövőbeli esetekre. Azonos volt viszont az, hogy egy kivételével mindegyik gyermek rendkívül motivált volt a tanulásra, és meg kívánt tanulni beszélni. Az esetek zöme ráadásul olyan volt, hogy a gyermeket egy olyan nyelvre kellett megtanítani, ami nem volt sem az én, sem az ő anyanyelve. Ennek ellenére sikerült.

A terápia során az egyik nehézség a gyermek fiatal életkora volt, és persze a kommunikáció hiánya. Nem lehetett kedvenc elfoglaltságokra támaszkodni. Vagy azért, mert nem tudta elmondani, hogy mit szeret csinálni, és a szülő számára is egy talányt jelentett a saját gyermeke, vagy pedig azért, mert pont ezektől a kedvenc sztereotip cselekvésektől kellett a gyermeket megszabadítani (pl. a tévé egész napos bámulása). Ezért aztán a játékok és fejlesztő eszközök széles tárházát kellett felvonultatni, amíg megtaláltuk az adott gyermeknek valót, és ezeket oktatási segédanyagként illetve motivációs eszközként is fel lehetett használni.

Ezért is örültem meg, mikor az Okosjátéknál tett látogatásom során belebotlottam a Guríts és játssz! játékba, mely a gyermekek első társasjátékaként aposztrofálja magát. És annak tökéletes!

A játék egy nagy puha plüss dobókockából áll, melynek oldalain nem a klasszikus pöttyök, hanem színek találhatóak, a színfelismerés és megnevezés elsajátítására. Továbbá tartozéka még egy kártyacsomag, ami 6 különböző kategóriában tartalmaz kártyákat: érzelmek, számolás, testrészek, színek, állathangok és mozdulatok. Ezek kreativitás szerint további kategóriákkal tetszőlegesen bővíthetőek – a szórakozás vagy a terápia céljának megfelelően.

A játék a tematikája szerint a legfiatalabbakat célozza meg, ezért is alkalmazható kiválóan beszédindításra. Gyakoroltatja a színeket, a számlálást, a nagymozgásos tevékenységet, a szabálykövetést, a vizuális percepciót, az utánzást. A szociális képességeket is komplexen fejleszti, részben társasjáték mivoltával, részben azzal, hogy nagyon hasznosak benne az érzelmeket bemutató és utánoztató kártyák. A kártyák mérete pont megfelelő a 20-36 hónapos gyermekek számára. Pici hiányossága, hogy nem készültek megnyugtatóan vastag kartonból, így a gyermekek elég könnyen össze tudják gyűrni. Nem árt résen lenni!

A játék a dobókocka elgurításával veszi kezdetét. Amelyik színt dobjuk, azt fel kell ismerni, és ha a gyermek meg tudja nevezni, akkor meg is kell neveztetni. Majd húzni kell a megfelelő színű kártyákból egy feladatot.

A zöld kártyák kifejezetten a beszédindítást célozzák meg az állathangok utánoztatásával, de használhatóak az artikulációs terápia során is.

A kék kártyák a vizuális percepciót fejlesztik, a környezetünk megfigyeltetését, a színek megfigyelését.

A narancssárga kártyák a számlálást gyakoroltatják nagy- és finommozgások segítségével. Bizonyos autizmus spektrumzavarban szenvedő gyermekeknek a számok nagyon tetszenek, ezt tanulják meg legelőször. Ezek a számos gyakorlatok fogják őket motiválni bizonyos nagymozgások végzésére, mint a forgás, az ugrás, de a finomabb mozgások végzésére is, mint az ujjnyitogatás, a pislogás, vagy az érzelmeket kifejező gesztusok végzésére is, mint például az ölelés.

A sárga kártyák az érzelmek felismertetésére és utánzására lettek kitalálva (csodálkozás, harag, vidámság, ijedség). Nagy meglepetés ért egy alkalommal, mikor a nembeszélő autista kisgyermek a szomorú gyerek arcát megsimogatta, empátiát tanúsítva.

A lila kártyák arra kérik a gyereket, hogy bizonyos vicces mozgásokat imitálva a testrészeket megfigyeljék és nevüket begyakorolják. Ekkor szembesülhetünk azzal, hogy a gyermekek mennyire nem tudnak páros lábbal felugrani, és elküldhetjük őket mozgásfejlesztésre, ha eddig még nem tettük volna meg.

A piros kártyák részben a kommunikációt gyakoroltatják (puszidobás, pacsiadás), részben egyszerű játékra szólítják fel a gyermeket, mint például a bújócska, vagy azt kérik a kicsiktől, hogy mondják a nevüket vagy énekeljenek el egy dalt, ha tudnak.

Kétség nem fér hozzá, hogy egy komplex fejlesztőjátékról van szó. Beszédindítás során egy alapjátékról beszélünk, de az iskolánkban a kiscsoportos gyermekeknek is oktatva szórakoztató élményt nyújt.

LIKE-olj, hogy értesülj az újabb cikkekről:

A helytelen ceruzafogás nem esztétikai kérdés: www.ceruzafogo.hu