Beszédindítás 4.
Tu m’aimes? Non! Tombe, tombe, tombe au fond de l’eau!
Tu m’aimes? Non! Reste, reste, reste au fond de l’eau!
Tu m’aimes? Oui! Remonte, remonte, remonte dans mon bateau!
„Azok a mágikus első szavak: zsiváf, efelán” cikkemben ejtettem szót arról az esetről, mikor a nembeszélő (egyébként francia, háromnyelvű) kisfiú hónapokon át tartó passzív mondókázás után szóra fakad, és egyszer csak elmondja az egyik mondókát. Mivel ez a jelenség hatalmas örömöt váltott ki belőlem (volt sok Oh là là és puszik sorozata is), és szemmel láthatóan a kisfiú szeretett nekem örömet szerezni, elismételte, valahányszor csak találkoztunk. Később a gondozóinak is elmondta a mondókát.
Álljunk csak meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el. Tulajdonképpen mi is történt? Ez idáig a gyermek csak halandzsabeszédre volt képes, illetve szavakat tudott mondani. Most akkor tud beszélni vagy nem? Ha tud beszélni, miért csak a mondókát ismétli? Ha nem tud beszélni, hogyan mondja el a mondókákat?
Itt kerül képbe az echolália (visszhangszerű utánzás) fogalma. Főiskolai tanulmányaim során találkoztam először ezzel a fogalommal, megjegyzem, nagyon felszínesen. A Gereben tanárnő szerkesztésében megjelent Diszfázia könyv biztosan érintette a témát. Azt tanultam, hogy a kisgyermek a beszédfejlődés kezdeti szakaszában (egy rövid ideig) gyakran mások kimondott szavait visszhangozza, amíg szókincse nem elég fejlett, és még nem rendelkezik kellő mértékű grammatikai ismerettel. Továbbá, hogy ez a jelenség későbbi fennmaradása leginkább a fogyatékos beszédkórkép, a diszfázia jellemzője, valamint az autizmusé is. Nem tanultam intézményes formában az autizmus spektrumzavarról, úgyhogy ez az ismeretem már a gyakorlati munka hozadéka.
Mikor találkoztam egy echoláló gyermekkel, a jelenséget felismertem: „Aha, echolál!” – mondtam tudálékosan a szülőknek. Majd hozzátettem, hogy nagy a baj. A diagnózis fontos elemeként tekintettem a jelenségre.
Visszatérve az esetemre, a kisfiú valószínűleg a mondókát echolálta, vagyis gestaltosan, az egész mondókát egészben jegyezte meg, egyetlen szóként használva. Mondhatnám azt is, hogy értelmezés nélkül visszhangozta, de ez nem lenne teljesen igaz, mert a képekhez, eszközökhöz társítva hibátlanul idézte fel a megfelelő mondókát, és a mímelésben is konzekvens volt. Erre korlátozott mennyiségben több nyelven is képes volt, a Happy Birthday to You-t például szinte első hallásra megtanulta angolul, franciául és magyarul is. Akkor ez most egy közlékeny természetű echolália vagy kivételes verbális emlékezettel állunk szemben? De ha kivételesen jó a gyerek verbális emlékezete, akkor miért nem használja kompenzálásra a nyelvelsajátítás során? Így morfondíroztam magamban.
Egyszeri találkozásuk konklúziójaként a gyermekpszichiáter nem gondolta autistának a szóban forgó kisfiút. Nem zárhattam ki 100%-os biztonsággal, hogy az ismételt műtéti beavatkozások (a kisfiút áttétes agydaganattal is kezelték), bár direkten nem érintették a beszédközpontot, nem károsították-e valamely beszédterületet. Igaz, a műtéteket végző orvosok következményeket a figyelem-koncentráció területén vártak – legalábbis a szülőknek ezt mondták. A háromnyelvűség tán? Vagy a hospitalizáció (sok kórházban töltött idő, hosszan tartó kezelések) következménye? Vagy mindezen faktorok együttes eredménye a nagyon megkésett beszédfejlődés és a nyelvfejlődési zavar?
A beszédindítás során a beszédfejlődés alakulása erősítette meg bennem az autizmus spektrumzavar diagnózist. A kisfiú örömmel vett részt a foglalkozásokon, megtanult együttműködni, mindketten alkalmazkodtunk egymáshoz, tanulgatta a nyelvet. Ami a legszembetűnőbb volt, hogy a tanultakat nem használta kommunikációra. Mondogatott ugyan dolgokat, ha kedve támadt, és megcsinálta a feladatát. De a megszerzett ismereteit nem használta fel kapcsolatépítésre, és vágyainak/szükségleteinek közlésére. Dühös volt, ha nem értették meg, de nem tett meg minden emberit annak érdekében, hogy megértesse magát.
Egyébként, nemcsak a mondókákat ismételgette, hanem minden mást is, ha kedve támadt. Talán, hogy időt nyerjen a mondottak megértésére. Ki tudja?
Nagyon nehezen értette meg és használta az igen (oui) és a nem (non) szavakat. Azért a nemet az igennél sokkal gyorsabban elsajátította. Kezdetben a szavaim megismétlésével az egyetértését fejezte ki, az igen szót helyettesítette vele. Érdekes, hogy ennek a ténynek nyilvánvalóvá válása is egy mondókához kapcsolódott. Van egy olyan francia mondóka, ami úgy kezdődik: „Tu m’aimes? (Szeretsz engem?)”, erre a válasz kétszer „nem”. Amire az a reakció, hogy akkor ess bele a vízbe és maradj a víz fenekén. Majd harmadjára a gyermek azt válaszolja, hogy „igeeeen”, és akkor az a jutalma, hogy akkor visszajöhet a hajómra. Valahányszor azt kérdeztem tőle spontán, hogy Szeretsz-e?, nem véletlenül, mindig rávágta, hogy nem, és folytatta az előbbi mondókát, illetve várta, hogy én is bekapcsolódjam. Versekben beszélt. Egyszerűen nem tudta kimondani, hogy igen, és kész. Aztán egyszer elkezdte az igent bizonytalanul használgatni. És a legutolsó foglalkozás során, mikor megkérdeztem, hogy szeret-e, meglett a jutalmam, már válaszként csak annyit mondott, OUI (igen).
Egy korábbi tanítványom a közlékeny echolália másik tünetét produkálta. Muris szavakat képzett, úgy, hogy konkrét szavakban megváltoztatott egy-egy hangot, és ezzel szórakoztatta magát, jókat nevetgélve. Érdekes, hogy ezzel a jelenséggel is találkoztam a normál beszédfejlődés során. Ez az attitűd a kifejezetten jó fonológiai tudatosságú gyermekek sajátja, akik 5 éves korukban ilyen nyelvi játékokat találnak ki önmaguk szórakoztatására.
Ha szeretnél még olvasni az echoláliáról, megteheted, ha elolvasod T.O. Daria: Dása naplója című könyvének nyolcadik fejezetét – Nyelv és érintkezés: beszéljünk a beszédről (Autisták Országos Szövetsége).
LIKE-olj, hogy értesülj az újabb cikkekről:
|
Utolsó kommentek