Logopédia mindenkinek

Tanulmányaim során sajátítottam el, hogy a természetes beszédfejlődés kezdeti szakaszában, amikor a gyermek elkezd hangokat ciklizálni (szótagot folyamatosan ismételni), visszahallván saját beszédprodukcióját, kézzel-lábbal rúgkapál, erre még többet ciklizál, majd ennek hatására még többet mozog. Szóval beszédöröm = mozgásöröm, és nagy (fejlesztő) hatással vannak egymásra.

Valami hasonló történt K-val is a beszédindítás során. A foglalkozások végén nagy örömmel meséltem a mamának kisfia aznapi produkcióját. Később, mikor már felvettem a telefonomra az aznapi produkciót, akkor illusztráltam is, képpel-hanggal. Korábbi cikkemben (beszédindítás 2.) írtam, hogy a felvételek tulajdonképpen azért születtek, mert a papa nem hitte el, hogy a gyermeke képes beszédet produkálni órán, otthon meg nem. Mivel éppen kéznél volt a telefonom, elkezdtem felvételeket készíteni, és ezeket hazaküldtem.

K általában nem szerette produkálni magát, így kérésre semmit nem ismételt el az órai produkcióból az anya előtt. Ez is a felvételek elkészítésére késztetett. Mikor viszont a mamának mutogattam a videót, ez nagy hatással volt K-ra: egyrészt élvezettel nézegette magát a képernyőn (mint Mary Poppins, a legszebb mosolyokat önmagának küldte), másrészt azonnal késztetést érzett, hogy együttbeszéljen és mindent együttmondjon képernyőbeli saját magával, legyen az szavak megnevezése, mondóka, dal vagy bármi. Egy napon nem lehet említeni a motivációját a velem való együttbeszélésre vagy saját magával való duett esetén. Otthon a gyermek többször lejátszotta magának ezeket a videókat, házifeladat-készítés gyanánt, és spontán gyakorolt, csak úgy, játékból. Ne felejtsük el, hogy egy 3-4 év közötti nembeszélő kisfiú autonóm munkájáról van szó. Természetesen bármilyen telefont azonnal, jó szinten tudott kezelni, a beszédkészség az ő esetében nem korrelált az elektronikai eszközök használatának képességével.

Én is továbbhasználtam a terápián az elkészült videókat. Ha K. nem volt hajlandó megszólalni, már nem fogtam könyörgőre a dolgot, csak bekapcsoltam a kezem ügyébe eső első videót, és már beszéltettem K-t. Ez megalapozta a terápiás óra egész aznapi hangulatát.

Így, egy idő után már elvárás volt a szülők részéről is, hogy felvegyem az újabb produkciókat, sőt, a szülők maguk is küldtek nekem videókat a gyermekük legújabb, meghökkentő produkciójáról. Ez a fajta kapcsolattartás szakember és szülő között, mi lenne más, mint multimédiás kommunikáció (hatékony, tárgyszerű, konkrét tényeken alapuló). Nagyon futurisztikus. Ha belegondolok, hogy bár még nem vagyok öreg, mégis, a szakmám kezdetén egy ócska kazettás magnó volt az elektronika csúcsa a logopédiában – és azóta mi minden történik nap mint nap.

Ez egy képpel, hanggal dokumentált, kutatási igényeknek megfelelő terápia volt. Meg is volt az eredménye a gyermek fejlődésében. A sok rögzített dokumentáció lehetősége akaratlanul is átgondoltabb szakemberré tett. Sokkal többet gondolkodtam a javaslandó fejlesztőanyagon, nagyobb körültekintéssel válogattam ki a feladatokat, ezáltal adott problémára adekvátabbak voltak, a lépések jobban illeszkedtek egymáshoz. Nyomon követhető volt a beszédprodukció tanulási helyzetben illetve spontán helyzetben is, valamint az átvitel fejlesztésből a spontán produkcióba.

A logopédus néni, vagyis én, a terápiás óra bizonyos részeiben úgy festett, hogy bal kezében tartotta a kamerát és vette fel a gyermek produkcióját, jobb kezével meg interveniált a gyermek produkciójában, segítő jobbot nyújtott. Nem mondom, hogy a felvételek minősége nem hagyott kívánnivalót maga után, de az nem a készülékem hibája volt.

Bár az ma még elképzelhetetlen, hogy a napi akár 10 fejlesztésemen egyben kameraman is legyek, azért egyre fontosabb szerepet játszik a mobil az óráimon, már nem csak stopperóraként és időjelzésre használom, mint korábban. Továbbá, ha meglátok egy szakkönyvet, már nem toll után kapirgálok a táskámban, hanem előkapom a telefonomat, és klikk, ha látok egy új feladatlapot szintén lefotózom. De lefotózom a gyermekek érdekesebb munkáját is, vagy ha például tollbamondás során nem papírt és ceruzát használok, hanem nagyméretű színes betűkkel rakjuk ki a leírandó szöveget.

Eddig a színes betűkkel való manipulációt azért nem preferáltam, mert bár a gyermekek nagyon szerették, úgy múlt el az óra, hogy semmilyen nyomot nem hagyott maga után. Én meg köztudomású, szeretek dokumentálni. Most meg legalább egy képecske marad utána, de azt akár ki is lehet nyomatatni, és a füzetbe is be lehet ragasztani.