Meggyőződésem volt, hogy nekem sosem lesz e-bookom, hiszen imádom a könyvet kezembe tartani, bele-belelapozni, könyvjelzőt használni, gondolataimat a margóra firkantani, beleszagolni... stb. Szeretem a könyvek fizikai fogyását szemrevételezni, azt az érzést, amikor egy letehetetlen könyv kerül a kezembe, és a gyors befejezéstől való félelmem lassítja az olvasási tempómat. Ha nem is egyből, de beadtam a derekam, lett egy e-book olvasóm, és kezdem megkedvelni az e-bookot. Leginkább a prakticitás (helyhiány) az oka annak, hogy van. Nem akarok a vészesen szaporodó könyveink miatt hamarosan nagyobb lakásba költözni, viszont az olvasás öröméről sem akarok lemondani. Nyáron a bőröndömben e kompromisszum eredményeként még lapultak papírkönyvek is az e-book mellett. Most, amikor azt olvastam, hogy megjelent A Rosie projekt mindkét (papír és digitális) változata, már gondolkodás nélkül a digitális változatát választottam.

A könyvet azért akartam elolvasni, mert egy Asperger-szindrómás ember szemszögéből mutatja be a szerelmet. Tehát, akár szakirodalomnak is tekinthető. Már az ajánlókból kiderült, hogy alapvetően egy humoros könyvről van szó, ez is erősítette az érdeklődésemet – erről a nagyon is komoly témáról szerintem nem könnyű úgy humorosat írni, hogy ne legyen gúnyos vagy enyhén pejoratív (lekezelő) az említett patológia szereplőivel szemben. Ami már közvetlenül a könyv elején megtetszett, hogy ez a humoros, szerelmi témájú bestseller határozottan „one of us”-ként, közülünk valóként mutatja be a főszereplőt, és nem emeli sem piedesztálra, hogy sajnálatból könnyekre fakassza az olvasókat, se nem helyezkedik fölé. Az esőember egy nagyon fontos film volt a maga korában, hiszen általa tudtuk meg (a nagyközönség), hogy létezik ez a patológia. Sok autistát nevelő szülőnek tette könnyebbé a gyermeke és patológiájának elfogadását. Azonban határozottan ránk férne már egy kis globális társadalmi szemléletváltás a témával kapcsolatban.

Nem tekintem magam egy autizmus szakértőnek, de azért nagyon sokat tudok róluk, az autista gyermek beszédfejlődésén és terápiáján keresztül sok tapasztalatot szereztem.  Határozottan kijelenthetem, hogy az autizmus spektrumon lévő gyermekek kifejezetten vonzódnak hozzám, legalábbis azok, akikkel eddig találkoztam. Ha viccelődni akarnék, azt mondhatnám, hogy lehetnék egy differenciáldiagnosztikai kritérium egy tesztbattériában. És hát minden ellenkező hiedelemmel szemben képesek szeretni, és általában ösztönösen tudatukban is vannak ennek az érzésnek. Itt is saját élményekre tudok hivatkozni: amikor a gyermekek a konkrét kérdésemre, hogy szeretsz-e, mindig ösztönös és gyors választ adtak a zavarodottság legkisebb jele nélkül – ami arra utalhatott volna, hogy fogalmuk sincs, mi a csudáról beszélek. Vagy hogy rohanva jöttek a foglalkozásokra, és ugrottak rögtön a nyakamba. Ugye nem gondolnánk ezeket az autizmussal összeférhető magatartásformának, mégis, ezek közül a gyermekek közül nem egy Asperger-szindrómásnak vagy nembeszélő autistának volt diagnosztizálva, híres külföldi egyetemek által. Valahogy mindig azt éreztem a zsenge korú, nembeszélő gyermekek esetében, hogy bennem, a kapcsolatunk kezdeti stádiumában, egy olyan embert ismertek fel, aki megértette őket, kompetensnek bizonyult, ez szemmel láthatóan megnyugtatta őket, és jó minőségű kooperációra ösztönözte. Ezek a jelzések hatalmas megkönnyebbült sóhajok formájában jelentkeztek és jelentkeznek a mai napig a feladatmegoldás során.

A következő, pozitív hozzáállású, nem hiányspecifikus, hanem az előnyökre fókuszáló idézetek közvetlenül a könyv elejéről származnak, és a legjobban ezek a sorok ajánlják a könyvet:

„– Vagyis... azoknak mondom, akik hozzám hasonlóan nem zsenik... ha jól látom, Tillman professzor azt mondja, hogy az Asperger velünk születik. Vagyis senki nem hibás miatta. Elszörnyedtem a «hibás» szó használatán, annak negatív felhangján, főleg hogy egy hivatalos személy szájából hangzott el.”

„– Még, hogy hibás! Az Asperger nem hiba! Hanem variáns. Méghozzá potenciálisan jelentős előnyöket hordozó variáns. Az Asperger-szindróma a szervezéshez, az összpontosításhoz, az innovatív gondolkodáshoz és a racionális gondolkodáshoz kötődik.”

„Ahogy számítottam rá, az összes ötlet az aspergeresektől származott. A szülők egyetlen konstruktív felvetéssel sem járultak hozzá, sőt akadtak, akik megpróbálták elfojtani gyermekük kreativitását... Az összes racionális megoldás az aszpisoktól származott. Mindenki mást tehetetlenségre kárhoztattak az érzelmeik.”

A továbbiakban nem ragad le a könyv a hozsannázásnál, hanem nagyon hitelesen próbálja meg érzékeltetni a komplex személyiségi és viselkedésformát, ami a kórkép mögött meghúzódik, apró hétköznapi részletek felvázolásával. Természetesen ez a könyv sem mentes a kliséktől, de ezek felsorakoztatása inkább a probléma komplexitásának érzékeltetését szolgálja, mint olcsó hatásvadászatot. Szakembernek és laikusnak egyaránt szívből ajánlom!

Graeme Simsion: A Rosie-projekt – Ésszerű szerelem
(Libri Könyvkiadó Kft., 2014, 400 oldal – The Rosie Project)

És hogy a könyvben központi szerepet kapó tudományos kérdőíves párkeresés mennyire nem fikció, azt igazolja a következő, rendkívül mulatságos TED videó.


LIKE-olj, hogy értesülj az újabb cikkekről:

A helytelen ceruzafogás nem esztétikai kérdés: www.ceruzafogo.hu