Logopédia mindenkinek

Iskolában dolgozni a legjobb dolog a világon. Nagyon téves gondolat az, hogy a logopédiai terápiát oktatási intézményen kívül, egy másik intézményben kell megoldani, anélkül, hogy a gyermekkel foglalkozó szakemberek kapcsolatba lennének egymással. Sokkal hatékonyabb, ha a tanító és a logopédus együtt dolgozik. Az egyik mondja, hogy mit nem tud a gyerek, a másik megmagyarázza, hogy ez miért van így, és megoldást kínál rá. Nem öncélúan fejleszt, hanem úgy, hogy a gyermek jobban boldoguljon az iskolában/óvodában. Bár ezek a különböző szakmák közötti párbeszédek nagyon fáradságosak és frusztrálóak minden fél számára, mégis azt gondolom, hogy ha komolyan gondoljuk az integrációt, akkor nélkülözhetetlenek. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy én egyre kevésbé érzem frusztrálónak ezeket a párbeszédeket, és egyre inkább nyitott fülekre találnak a gondolataim. Nekem többek között az is nagyon hasznos, hogy látom a pedagógus kollégákat dolgozni. Nem a saját elképzeléseimben vagyok belemerülve egész nap, hanem folyamatosan új szakmai (és kulturálisan más) ingerek érnek.

Meixner Ildikó mondta a diszlexia reedukáció kapcsán, hogy egyszerre kell a gyermeket fejleszteni és oktatni. Az arányok megtalálása az érdekes. Kezdetben több a fejlesztés, kevesebb az oktatás. Majd, ahogy a gyermek szépen fejlődik, úgy egyre inkább az oktatáson (a tananyag pótlásán) lesz a hangsúly. Na de elég nehéz egy fejlesztő szakembernek kívülről eldönteni, hogy milyen oktatási hiányosságai vannak a gyermeknek, és nehéz a fejlesztés során a helyes arányokat megtalálni.

Adott esetben nem kell érte többet tennem, mint hogy végigmegyek a folyóson, nyitva tartom a szemem, és pillantgatok jobbra-balra.

Az, amit mostanában láttam, az maga volt a csoda, nem viccelek. Azok az ingerek, amik értek, tágra nyitották a szemeimet, és alaposan megdolgoztatták az agyamat.

Mikor a napokban az óvoda folyosóján áthaladtam, már érezhető volt az őszi szünet közeledte. Nagy volt a sürgés-forgás a kis- és középső csoport háza táján. Részben a folyosót dekorálták az óvó nénik és a dadusok, részben meg készítették hazavitelre a gyermekek elkészített munkáit. Persze a mostanában szokatlan nyüzsgés jobban magára vonta a figyelmemet. Csak úgy záporoztak a kérdéseim a kollégákra: Hogy csináltátok? Mennyi idő alatt? Milyen technikát alkalmaztatok? Élvezték a gyerekek? Lefotózhatom? Rögtön létrejött egy folyamatos inter(kulturális)diszciplináris párbeszéd, ami mindkét fél számára nagyon hasznos, de a legtöbbet belőle a gyerekek profitálják.

Ebben a cikkben Katalin óvó néni és a kiscsoportos gyermekek munkáit fogom bemutatni. Rögtön látszani fog, hogy olyan adekvát, életkornak, gyermeki léleknek megfelelő, fejlesztésorientált oktatásban részesülnek ezek a gyerekek, hogyha bármilyen probléma mutatkozna a későbbiekben, itt oktatási hiányosságok pótlásáról szó sem lehet, csakis fejlesztésre kerülhet sor. De az is a tapasztalatom, hogy az ebből a csoportból indult gyerekek az óvodai ciklus alatt grafomotorosan előkészülnek az iskolára.

Lefogadom, hogy sokan meg fognak lepődni azon az állításomon, hogy a vizuális-grafomotoros nevelés a nulladik kilométernél nem úgy kezdődik, hogy a gyerek kezébe nyomunk egy ceruzát. Katalin koncepciója az, hogy addig nem is adunk ceruzát, ecsetet (nem marokra foghatót), amíg a helyes eszköztartás nem alakul ki. Nagyon hasznos gondolat.

Na de akkor mit is csináltak ezek a kiscsoportosok? Nyomot hagytak!

Kattints a nagyobb méret megnyitásához

A munkáikból Katalin csinált egy csinos füzetecskét. Mikor belelapozott a füzetbe, azonnal láttam, hogy ezt meg fogom osztani az olvasóimmal, minél hamarabb, annál jobb. A gyerekek a kezüket és különböző tárgyakat mártottak festékbe, és azokkal nyomdáztak a rajzlapra vagy például az autó esetében végiggurították a papíron, és rácsodálkoztak, hogy milyen nyomvonalat produkál. Ezen kívül mártottak legót, clipót, parafadugót is. A középső csoportosok még villával is karistolták a papírt. Életkornak megfelelő, kompex fejlesztés, az biztos. Megismerték a színeket, fejlődött a beszédkészségük, tanultak pár új szót a technikához kapcsolódóan. Ügyesedett a figyelmük, a látásuk és a kezecskéjük is. Alkottak! A periódus végén, amikor már megszülettek a művek, akkor Katalin gondolt egyet, a gyerekek elé tette a kész munkákat és a használt eszközöket, és össze kellett párosítani, megtalálva, hogy melyik rajz milyen eszközzel készült. Ekkor már az emlékezetüket is fejlesztette, és tanulástechnikai szempontból is lefektette az alapokat (asszociáció, rendszerezés, ismétlés).

Elsősorban nem a feladatok újszerűsége kápráztatott el, mert izoláltan egy-egy feladat a látóterünkben van egy ideje. Inkább az oktatás tervezettsége, a számos változatos eszközzel való gyakorlás, a témában való elmélyülés, az esztétikus végproduktum megszerkesztése.

Nos, az illusztrált feladatok a logopédiai grafomotoros terápián is megállják a helyüket, az előkészítő szakaszban, fiatal életkorban.

Akit a téma érdekel, üzenem, hogy hamarosan megtudhatják, mit csinált Virginie osztálya (középső csoport) az említett periódusban. Ha sokakat érdekel, akkor a következő periódus munkái is megosztásra kerülnek.

A helytelen ceruzafogás nem esztétikai kérdés: www.ceruzafogo.hu